nr. 14.

Lebegő

Láthatatlan rácsokkal vesznek körbe a párkák

Csak meg ne unják

Csak tartsák még, el ne vágják.

Nekem is van ollóm.

Miért fáj a fény és simít a baljós?

Nincs is már emberszagom.

Alkut kötünk nagy átkelő hajós?

Vagy ezt is magamra hagyom.

Friss pirosba öltözött

Lilába torkolló

Üresbe futó

Csontokkal szegélyezett

Szemtócsákkal övezett

Artikulálatlan igekezdemény.

Hal…

nr. 13.

a pillanatnak élni

(K.nak)

nem szabadna szeretni.

úgysincs menekvés

csak öldöklés és vezeklés

a pillanatnak élni

ahogy megfeszül a lelked

és kifeszül a mellkasod

ahogy mindig-mindig megkapod

hogy engedhettem meg magamnak azt a gyenge pillanatot,

hogy engedhettem meg, hogy érezzek

hogy percről percre azóta, mint hal szájpadlásán a sebbel – a folyóról álmodva vérezzek.

azok a kegyetlenül elárult halak

ott csapkodnak a poros, mocskos padlón

egymásra izzadva a vágyat

ahogy belefulladnak a levegőbe

hogy egy utolsó hosszt

csak egy utolsó hosszt a végtelen folyóban...

így izzadom én is rád a vágyam

hogy egy utolsó hosszt

csak egy utolsó hosszt úszhassak még ebben a nagy folyóban

hogy lemossam magamról a padló porát

nézd az én tekintetem is üveges, mint a halaké

rég halott, pedig az élet még vergődik odabenn

s míg forró nyár van idekinn

a hőség és a por gombócba gyűri zsigereim

belenézek azokba a szemekbe

pusztulás, remény, gyűlölet

és én

tükröződöm bennük

a jövő, a múlt

a pillanatnak élni....

legyen hát. becsukom a szemem.

beleveszítem magam a megfeszült inaidba

belesüketülök a zihálásodba

belezuhanok a húsodba

csak ne hagyj felébredni

nyomd agyon bennem a létem

ülj rá a számra és fojtsd belém a valóságot

csorgasd belém az illúziót, míg megrészegülök végleg

s mikor a mámor már elsimítja az éles képeket

hasíts fel

hasíts fel kérlek

hagyd hogy belém omoljon a lényeg

forró nyelved ahogy éget

és mikor robban

végre elfelejtsem azt a képet

ahogy a halak néznek........

nr. 12.

Álmatlanság

 

Valamelyik szobában

Talán világít egy lámpa

Kinyitom az ajtókat,

De csak nyílnak egymásba.

Nyílnak, mint a rózsa

Illatos halálát

Egy vázába oltva.

Rózsa vagyok én is

Illatos halálom

Illatos életem

Kezedbe ajánlom.

Kezedbe ajánlom

Teremtő délibáb:

Lámpa oltogató

Ajtó csukogató

S közben várom a csodát.

(2008)

nr. 11.

Lepkevadászat

Sűrűn zuhognak bíbor rózsaszirmok.

Sejtelmesek a fények

Emlékedhez bújok.

A világ forog tovább zabál a káosz

Valahol a mélyén

Emlékedhez állok.

Csendes kanapé himnusz az estére

Mégis tehetetlen

Omlok anyám testére.

De bármely katakomba mélyén

Világít átragyog

Mentsvár pille emléke.

(2014)

nr. 10.

Őszi temetés

Sikamlós, rezge, álmos fények

Szőtték be a temetői képet.

A sírboltok hidege csípős,

Mint a jövő íze a számban.

Vén pap kántál, minden a régi

Az ember érti.

Kintről bekiált egy ószeres:

Ócskavasat veszek, elnyűtt holmi

Nem kell már senkinek.

Minek tartani meg.

Vén pap hallgat, minden a régi

Az ember érti.

Sugallat zúg el a fejünk fölött

A vén ige, a régi.

Napsugár bújik összekulcsolt kezünk alá.

A krizantém a sír szélén büszkén bólogat.

Gyönyörű ősz, a kedvenc évszakom.

Mégis hét éve már, hogy nem hiszek

Se látva, se vakon.

Az urnára szenteltvizet köpött

A vén pap, a régi.

A halál az őszi széllel befúj kabátom alá.

A krizantém a sír szélén büszkén bólogat.

Megnyugtató az örök sejtelem.

Mégis megfájdult végül a fejem.

Kocsiba szállunk és minden a régi

Az ember érti.

nr. 9.

Várakozás

S most itt állok, mint lovag

régi próbán.

Az ajtó előtt topog

mit sem tudván,

hogy mi vár rá:

Odabent királylány

nagy keblekkel

és karcsú bután.

Egy megérdemelt ágy

a fáradalmak után.

Vagy bárdok csattognak

jobbra-balra

hogy épp csak átcsusszanni

rajta

hogy épp csak megúszni

megint.

Vagy itt hagyni pajzsot, vértet

ha az ősszakállú véget int.

(2005)

nr. 8.

Klippet az Istennek

Apró néger lányka voltam.

Álmomban refrént daloltam.

Kerestem valami igaz házat.

Ahonnan valami igaz árad.

Köröttem fénylő szivek röpködtek.

S a bűnös férfiak köpködtek.

Könnyen megformáltam dalom:

Isten azt mondta nem akarom.

Nem akarok köpködést és nyálat.

Keresd meg nekem az igaz házat.

Ahonnan pörkölt szaga árad.

Ahol fényes szivek szállnak.

Én meg daloltam az égre.

Hogy vegyenek már észre.

S jött a rendező, a kameramann.

Statisztának boldog-boldogtalan.

A refrént már mind zúgtuk, ha intettek.

Csináljunk klippet az Istennek!

(2005)

nr. 7.

Hitetlen kiáltás

Csak a tiszta emberek élhetnek?

Legyen csak elég, hogy lélegzek!

Korbács feszül nyakam ívén.

Én meg, mint aki azt hívén

Hogy van értelem,

Kezeim tördelem

És beleremeg a környék.

Tömjén füst száll, tömjén.

Mást belém ne tömjél.

Elég volt már áhítat-kárhozat.

Egyre megy, mert – ott a szó –

Felhúzat. Kihúzat és Meghúzat.

Huzat reptet ki a pórusokon át.

Elillan vele a maradék objektivitás.

A kockás-gömbölyű valóság.

Marad a rezgő csillám.

A gőzös pöffeteg.

Ahogy böfög és öntelt hangon

Ömleng a sarkamba az

Öreg, jól bevált kísértő.

Hű, mindig olyan megértő.

Megért láncot és szilánkot.

Megért pénzt és virágot.

Megért minden miatyánkot.

(2008)

nr. 6.

A. nak

Atyaég! Mennyit gyúrtak már az Istenek

Azóta a bűvös nap óta hogy megismertelek.

Hányszor szaladtak körbe ujjaim koponyámon,

Hányszor bántam mikor azt mondtam nem bánom.

Beleéltem magam mások életébe gyáván,

Hogy ne maradjon az egyetlenegy árván.

Belegörcsöltem sorra minden szerepbe.

Kérdezgetem is magam, mond szeretsz-e?

De mindez olyan homályos, szinte üvegen át.

Kűzdök egyre minden súlyos ütemen át.

Már  távoli és idegen az a régi menetrend,

Mikor mindenhol görbe g betűd kerestem.

Mégis kinézek az esőbe

és még mindig szeretlek.

(2005)