nr. 10.

Őszi temetés

Sikamlós, rezge, álmos fények

Szőtték be a temetői képet.

A sírboltok hidege csípős,

Mint a jövő íze a számban.

Vén pap kántál, minden a régi

Az ember érti.

Kintről bekiált egy ószeres:

Ócskavasat veszek, elnyűtt holmi

Nem kell már senkinek.

Minek tartani meg.

Vén pap hallgat, minden a régi

Az ember érti.

Sugallat zúg el a fejünk fölött

A vén ige, a régi.

Napsugár bújik összekulcsolt kezünk alá.

A krizantém a sír szélén büszkén bólogat.

Gyönyörű ősz, a kedvenc évszakom.

Mégis hét éve már, hogy nem hiszek

Se látva, se vakon.

Az urnára szenteltvizet köpött

A vén pap, a régi.

A halál az őszi széllel befúj kabátom alá.

A krizantém a sír szélén büszkén bólogat.

Megnyugtató az örök sejtelem.

Mégis megfájdult végül a fejem.

Kocsiba szállunk és minden a régi

Az ember érti.

nr. 9.

Várakozás

S most itt állok, mint lovag

régi próbán.

Az ajtó előtt topog

mit sem tudván,

hogy mi vár rá:

Odabent királylány

nagy keblekkel

és karcsú bután.

Egy megérdemelt ágy

a fáradalmak után.

Vagy bárdok csattognak

jobbra-balra

hogy épp csak átcsusszanni

rajta

hogy épp csak megúszni

megint.

Vagy itt hagyni pajzsot, vértet

ha az ősszakállú véget int.

(2005)

nr. 8.

Klippet az Istennek

Apró néger lányka voltam.

Álmomban refrént daloltam.

Kerestem valami igaz házat.

Ahonnan valami igaz árad.

Köröttem fénylő szivek röpködtek.

S a bűnös férfiak köpködtek.

Könnyen megformáltam dalom:

Isten azt mondta nem akarom.

Nem akarok köpködést és nyálat.

Keresd meg nekem az igaz házat.

Ahonnan pörkölt szaga árad.

Ahol fényes szivek szállnak.

Én meg daloltam az égre.

Hogy vegyenek már észre.

S jött a rendező, a kameramann.

Statisztának boldog-boldogtalan.

A refrént már mind zúgtuk, ha intettek.

Csináljunk klippet az Istennek!

(2005)

nr. 7.

Hitetlen kiáltás

Csak a tiszta emberek élhetnek?

Legyen csak elég, hogy lélegzek!

Korbács feszül nyakam ívén.

Én meg, mint aki azt hívén

Hogy van értelem,

Kezeim tördelem

És beleremeg a környék.

Tömjén füst száll, tömjén.

Mást belém ne tömjél.

Elég volt már áhítat-kárhozat.

Egyre megy, mert – ott a szó –

Felhúzat. Kihúzat és Meghúzat.

Huzat reptet ki a pórusokon át.

Elillan vele a maradék objektivitás.

A kockás-gömbölyű valóság.

Marad a rezgő csillám.

A gőzös pöffeteg.

Ahogy böfög és öntelt hangon

Ömleng a sarkamba az

Öreg, jól bevált kísértő.

Hű, mindig olyan megértő.

Megért láncot és szilánkot.

Megért pénzt és virágot.

Megért minden miatyánkot.

(2008)

nr. 6.

A. nak

Atyaég! Mennyit gyúrtak már az Istenek

Azóta a bűvös nap óta hogy megismertelek.

Hányszor szaladtak körbe ujjaim koponyámon,

Hányszor bántam mikor azt mondtam nem bánom.

Beleéltem magam mások életébe gyáván,

Hogy ne maradjon az egyetlenegy árván.

Belegörcsöltem sorra minden szerepbe.

Kérdezgetem is magam, mond szeretsz-e?

De mindez olyan homályos, szinte üvegen át.

Kűzdök egyre minden súlyos ütemen át.

Már  távoli és idegen az a régi menetrend,

Mikor mindenhol görbe g betűd kerestem.

Mégis kinézek az esőbe

és még mindig szeretlek.

(2005)